Olvasónapló - 2019. augusztus

Harper Lee: Ne ​bántsátok a feketerigót!

5/5

Mostanában annyi régóta nagyon várt vagy várólistás könyvben csalódtam, hogy félve kezdtem bele. Attól tartottam, tele lesz hosszú, számomra fárasztó leírásokkal, avítt, poros lesz a nyelvezete, unni fogom, és valószínű, hogy félbe is hagyom… A szöveg azonban olvasmányos és gördülékeny volt, nagyon jó volt elmerülni benne újra és újra. Ugyan a tárgyalás után kicsit leült nekem a történet, mert azt hittem, utána már semmi érdemleges nem történik majd, de mégis volt jó pár oldal a könyvből… Aztán nagyon izgalmas lett, és végül összeállt az egész egy kerek egésszé.

Ami mellett viszont nem tudok elmenni szó nélkül, de már nem a történethez tartozik: az új fordítást olvastam, amely immár az ötödik kiadását érte meg, ennek ellenére olyan sok elütési hiba maradt benne, ami már kis híján élvezhetetlenné tette a szöveget. Folyton kimaradó névelők – néha ragok –, egyes szereplőket hol így, hol másképp hívtak (pl. Tom Robinson sokszor lett Tim, hogy aztán újra Tom legyen; hasonlóan Heck Tate-tel, neki külön meg kellett néznem a nevét, melyik a helyes, mert neki is oldalanként változott a neve, hol Heck, hol pedig Hack volt). Mondaton belül olyan szóismétlések, amikor egy kifejezés úgy is értelmes, ha elé, ill. mögé írom az adott szót, sokszor voltak ilyenek benne, hogy pl. „mögötte futott mögötte”. Magával a fordítással egyébként nem volt problémám, és a hibák se zavartak volna, ha nem oldalaként lett volna belőlük ennyi.

Louise O'Neill: Örökké ​a tiéd

5/4,5

Spoileres írás!

Nagyon kíváncsi voltam már erre a könyvre. Ennek ellenére, az igazat megvallva, az elején nem tűnt túlságosan érdekesnek arról olvasni, ki milyen ruhát, frizurát, sminket visel, ki mennyire tudja tartani a célsúlyát. Aztán az egész fokozatosan átfordult az érdektelenségből frusztráltsággá, egyre nyomasztóbb és fojtogatóbb lett a légkör, ahogy egyre többet megtudtunk az évák múltjáról, jelenéről, várható jövőjükről. Ahogy olvastam, egyre jobban rám telepedett az érzés, hogy sosem lehet az ember elég jó, sosem tud megfelelni, akármennyire is megfeszül.

A vége nem kis meglepetést okozott, Darwin feltűnésével már előre borítékoltam magamnak, hogy most biztos jön a nagy szerelem, a rendszer megdöntése, stb. Aztán egyre világosabbá vált, erről szó sincs, a reménytelenség és a kilátástalanság lengte be egyre jobban az oldalakat, olyannyira, hogy alig vártam, hogy befejezzem, mert túlságosan nyomasztóvá vált az egész. Először ugyan erőltetettnek éreztem az egészet, ahogy freida mindent tönkretesz maga körül – persze, hogy pont akkor lép be a srác az osztályterembe, amikor a kétségbeesett megfelelni akarástól olyanokat mond, hogy csak kihasználja –, de a végén, ruth szűznővér monológja után megértettem mindent, hogy freida egy „selejt”, így is, úgy is ez lett volna a vége. Nem kedveltem őt különösebben, de nem is utáltam, inkább borzasztóan sajnáltam, főleg a monológ után. Tényleg annyira átjött, mennyire vágyik elismerésre, egy jó szóra bárkitől, és teljesen átérezhető volt a tanácstalanság és zavarodottság, amit az egymásnak ellentmondó elvárások okoztak. Ha lehet ilyet mondani, tetszett, ahogy vége lett, szomorú, de nagyon is reális befejezést kapott a történet.

Bryan Lee O'Malley: Repeta

5/4

Spoileres írás!

Annak ellenére, hogy már nagyon vártam, hogy olvashassam, az eleje sajnos annyira nem kötött le, nehezen indult be nekem a történet. Utána viszont egyre érdekesebb lett, ahogy előjöttek a problémák, és egyre jobban elmerültünk a házi szellemek „mitológiájában”. Persze, sejti, meg reméli az ember, hogy jó vége lesz, tanulsággal, ebben nem volt csalódás, másban viszont igen, emiatt kicsit rossz szájízzel is fejeztem be a képregényt.

Szerintem az egyik legnagyobb tanulság az lehetett volna Katie számára a történtekből, hogy Maxet el kéne engedni, mert ez az egész egyszerűen nem működik köztük, és akkor még finoman fogalmaztam. Azonkívül, hogy Max egy p*csfej ezekben a módosításokban, az is elég árulkodó, hogy Katie viszont mindig Andrew-val csalja. Ami szintén nem szép dolog, de annak tünete ebben az esetben, hogy szar az egész kapcsolat, ez az egész élet így együtt, nem kéne ezt erőltetni annyira. Nekem annyira furcsa volt, hogy Katie Max viselkedésén csak úgy túl tudott lépni, sőt, fel sem merült benne, hogy mennyire nincs rendben, hogy a pasi teljesen leuralja, hogy ő nem egyenrangú ebben a kapcsolatban, és inkább a saját maga hibájának rója fel, hogy biztos ő csinált valamit rosszul, amin javítani kell. Sokkal jobb lett volna, ha a végén egyedül marad, vagy Andrew-val alakul ki valami több annál, hogy a raktárban smárolnak titokban.