Menekülök

...legalábbis az álmaimban.

Pár napja beteg vagyok, csúnyán megfáztam, úgyhogy semmi komoly tulajdonképpen. Most már végigalszom az éjszakát, de a betegségem elején éjjelente félálomban forgolódtam, mindenféléket összeálmodva, amelyekben az a közös, hogy menekülök. Menekülök zombik elől, kutyás ember elől, kutyák elől, emberek elől..., végülis, mindegy, mi elől, de mindig menekülök. Csak most, amikor már kezdek tényleg jobban lenni, és gondolom végig az elmúlt napokat, tűnik fel, hogy az elmúlt napokban a menekülés visszatérő motívum az álmaimban.

Az első ilyen álmom ugyan pont azelőtt volt, hogy lerobbantam volna, ezért nem hiszem, hogy arra utalnának az álmok, hogy a megfázást szeretném már nagyon lerázni magamról. Mostanában megint sokat gondolkozom azon, hogy munkahelyet kéne váltani, szerintem ezzel lehet összefüggésben. Több változás is történt az elmúlt fél évben az életemben, és ezek többsége pozitív, mégis: úgy érzem, megrekedtem. Nem tudom, hogy mit akarok kezdeni magammal, mit akarok kezdeni az életemmel. Valamiféle irány azért van - egyszer talán, Anglia... -, de azt vettem észre, lemondtam az álmaimról. Nincsenek már céljaim. Mindig is voltak, mindig is tudtam, mit szeretnék, de az utóbbi években mintha elpárolgott volna az akarat, a vágy. El is nyomom magamban valószínűleg, mert úgy érzem, ez az egyszerűbb.

Pedig nem voltak olyan nagy dolgok ezek: elutazni pár helyre, Angliába költözni, könyveket írni... De az írás is olyan, hogy érzem, írni kellene, vágyom is rá, hisz ez a blog is azért született, mert még mindig bennem van ez a késztetés, hogy írjak, bármit, legyen az egy ilyen bejegyzés vagy egy apróbb kis történet; a lényeg, hogy szavak legyenek benne, amiket én rakosgattam egymás után a számomra legmegfelelőbbnek tűnő sorrendbe.

És amikor másokat látok, kedves ismerősöket, barátokat, hogy kitűzik maguk elé a célokat és tényleg meg is csinálják, összeszedik magukat és haladnak előre, és tudom, hogy ez nem könnyű, nem megy egyik pillanatról a másikra, és nem is irigységet érzek, hanem inkább azt, hogy én miért nem vagyok képes erre? Miért vagyok ennyire lemondó és motiválatlan?

Az írással kapcsolatban rájöttem, valószínűleg azért, mert lemondtam arról, hogy publikáljanak. Körbenézek, és elkeserítő meg kiábrándító, amit látok, így meg nem sürgős. Pedig magamnak is szerettem mindig írogatni, mégis. Csinálhatnám úgy, hogy én is angolul, de talán soha nem jutok el arra a szinte. Vagy csak nagyon sokára. És valahogy nem látom értelmét, hogy valamibe annyi energiát fektessek, amit nem is akarok igazán.

Belesüppedtem. Nem tudom pontosan megfogalmazni, mibe, de belesüppedtem. Talán a munkám az oka; egy kedves barátom barátja mondta, amikor hasonló helyzetben volt, mint én - mármint így munkaügyileg -, akkor érezte azt, amit én. Aztán váltott, és egy idő után újra képes volt arra, hogy végiggondolja, elhatározza, mit akar az élettől.

Úgyhogy egyelőre talán az is elég, ha ezt az első lépést megteszem, aztán majd meglátjuk.