Volt egyszer egy régi nyár

AnoHana

(We Still Don`t Know the Name of the Flower We Saw That Day.)

Tavaly nyáron láttam először ezt az animét, és bár korábban terveztem megnézni, végül idén nyáron, mostanában vettem elő újra, részben azért is, mert nekem ez egy olyan nyári anime, hiába csak az eleje játszódik nyáron. Főleg az első néhány epizód - a kabócák hangja, a tikkasztó hőség - miatt kapcsolódik a nyárhoz számomra ez az anime (no meg ténylegesen is nyár volt, amikor megnéztem :) ).

Miről szól? Volt egyszer egy régi nyár, és volt egyszer hat barát, akik elválaszthatatlanok voltak, egészen addig a napig, míg egyikük, Menma egy véletlen baleset folytán meg nem halt. Ezután a többiek eltávolodtak egymástól, messzire sodorta őket az élet, aztán évekkel később, egy késő nyári napon egyiküknek megjelenik Menma, és arra kéri, hogy teljesítse a kívánságát... (Röviden "ennyi", ha többet szeretnék megtudni, ezt az ismertetőt ajánlanám figyelmetekbe :) )

És innentől a bejegyzés jobban érthető annak, aki látta, de nem tartalmaz spoilereket.

Először röviden a megvalósításról meg hasonló "technikai" dolgokról. Nekem tetszett a grafikája, bár őszintén szólva ezt annyira nem szoktam nézni vagy az értékelésnél figyelembe venni. Csak gondoltam, leírom, hátha valakit érdekel :)

Ami viszont fontos, az a zene. Az opening és az ending nagyon jók, fülbemászóak és olyan nosztalgikus hangulatuk van. A háttérzenék pedig kellemesen festik alá az eseményeket, szinte észrevétlenül, finoman teremtenek hangulatot. (És ez most nem azt jelenti, hogy nem lehet hallani, milyen zene megy éppen, hanem hogy nem tolakodó a zene, nem arra figyel az ember. Mert van olyan, hogy nem találják el a jelenethez, hangulathoz illő zenét, és akkor inkább zavaró. Jaj, nem ebben az animében, hanem más néznivalókban előfordult már :) ) Az pedig külön tetszett, ahogy játszottak az endinggel: sokszor aláfestette az epizód utolsó perceiben történő eseményeket, de olyan is előfordult, hogy nem, és így hol az elejétől, hol a közepétől láthattuk az endinget. Nekem ez nagyon bejött. Egyébként az endinget mindig, az openinget sokszor megnéztem (amikor először láttam, akkor mindig, most viszont a vége felé már eltekertem, késő volt már, amikor megnéztem).

És akkor a sok rizsa  kitérő után végre a történetről. Szerintem ez egy nagyon érzelmes anime. Rengeteg érzelem kavarog benne, és az emberben is, amikor nézi. Tulajdonképpen ez az anime az eltávolodott öt barát gyászmunkájáról és újra egymásra találásáról szól. Furcsamód velem sokszor van olyan, hogy a miértek érdekelnek - nem feltétlenül jobban, mint a történet, csak pl. a The Walking Deadnél engem a kezdetek, a miért nagyon érdekelne. (Hogyan és miért kezdődött ez az egész?) Ennél az animénél azonban nem gyötört az, hogy Menma hogyan jelent meg, miért csak Jintannak, stb. Mert ez tényleg nem is fontos. Ami fontos, az az, ami a többiekben történik. Ami lejátszódik bennük.

Igazából senki nem tudott továbblépni, mindenkinek bűntudata van, okolja magát, mindenki számára megállt az idő azon a napon. Menma édesanyjának ténylegesen is, nem hajlandó tudomásul venni, hogy a fia már megnőtt, ő életben maradt, és szüksége lenne az anyjára. (Ezt a fiú ki is mondja, de mi is láthatjuk, pl. amikor az anyja leereszkedik hozzá, mint egy kisgyerekhez szokás, holott a fiú már kb. olyan magas, mint az anyja.) A többiek közül ki éli az életét - belül azonban képtelen továbblépni -, ki menekül, ki kivonul az életből és bezárkózik. Menma valószínűleg azért jelent meg, hogy újra összehozza barátait, segítsen nekik feldolgozni azt, hogy ő meghalt, különben sem ő, sem a többiek nem lesznek képesek továbblépni - ami nem azt jelenti, hogy el kell őt feledni, hanem el kell engedni a bűntudatot, abbahagyni az önmarcangolást, és élni tovább, megőrizve a szép emlékeket.

Ami azt illeti, senkit nem tudtam utálni - holott Yukiatsu főleg az elején elég seggfejként viselkedett -, mert mindenkit meg lehetett érteni. Megértettem a lányok érzéseit, kezdetben valahogy én is így éreztem Menma iránt: aranyos, szeretnivaló, és valahol mégis idegesít, mert nem lehet őt utálni, mert mindig csak másokra gondol. Aztán ez kezdett megváltozni, csak az első néhány epizódnál volt így, és akkor, amikor először néztem meg az animét. Kezdetben a felszínen úgy tűnik, Menma nagyon gyerekes, fel sem fogja a dolgok súlyát, pedig ennek pont az ellentéte igaz. A fiúkat is meg tudtam érteni: Yukiatsut, aki folyton Jintan árnyékában élt, és szerintem ő úgy lehetett Jintannal, mint a lányok Menmával (szereti is, utálja is); Poppót, aki az emlékeitől próbál menekülni, ezért utazgat a világban, mégis újra meg újra visszatér arra a helyre és arra a napra, amelytől menekül; és Jintant, aki feladta, és bezárkózott. És valahogy mindenkit szerettem, mert amikor már gondolatban írtam ezt a bejegyzést - igen, átgondolom sokszor, majd mit szeretnék leírni :) -, és felsoroltam, kit miért kedveltem, azt vettem észre, mindenkit szerettem valamiért.

És az utolsó epizód. A vége. Hát, konkrétan végigbőgtem az egész epizódot. Valahogy így:

Úgy rémlik, első alkalommal csak a vallomásoknál (talán) meg a végén, most pedig szinte mindenhol. (Elég durván néztem ki utána, még jó, hogy késő este volt, és nem találkoztam senkivel :) ) Valahogy olyan az egész folyamat - végig, az egész animében -, ahogy Tsuruko is mondta: mintha kitisztítanánk egy gennyes sebet, ami először rohadtul fáj, utána viszont jön a megkönnyebbülés, enyhül a fájdalom, és jön a gyógyulás. Egészen felszabadító érzés, nekik is, nekünk is. Főleg erre az utolsó epizódra jellemző ez a folyamat, amikor végre mindenki őszintén kimeri mondani, mit érez, mit érzett mindig is, közösen bőgnek egy nagyot, aztán készen állnak arra, hogy elengedjék Menmát, és méltó helyet biztosítsanak számára a szívükben és az emlékeikben.